A kenyér története

A kenyér története

Történészeink szerint a mai kenyér őse akkor született, amikor az ember megfigyelte, hogy a talajba hullott mag újra kikel. Miután az ember maga kezdte el szabályozni ezt a folyamatot, megtette az első lépést a kenyérkészítés felé.

A búza, a köles és az árpa már a régi civilizációkban is hétköznapi tápláléknak számított, melyet kezdetben nyersen vagy pörkölve fogyasztottak, később pedig megőrölték a gabonaszemeket. A feltételezések szerint a kenyérsütés véletlenül alakult ki, amikor a megőrölt gabona és a víz sűrű keveréke ráesett egy tűzben izzó kőre. Szintén egy véletlennek köszönhetjük a kelesztett kenyeret is, amikor az agyagedényekben tárolt árpamassza megduzzadt, buborékos lett és könnyebb, finomabb lepényféle sült ki belőle.

A kenyérről találunk feljegyzéseket a mezopotán, asszír, egyiptomi, görög, római írásokban is, melyek már akkor igen változatosak voltak: a kovász nélküli, forró kövön sütött lepényféleségtől kezdve az Egyiptomban már 3000 évvel ezelőtt használatos kelesztett kenyérig. Ízük, formájuk szintén gazdag választékot mutatott: egy fennmaradt egyiptomi kenyér például bumeránghoz hasonló alakú volt, a görög Hippokratész pedig 2000 évvel ezelőtti munkájában 17 féle kenyeret sorolt fel. A görög civilizációban már dolgoztak pékek, a római kultúrában a kenyeret otthon sütötték a szolgák, de ásatások során pékcéheket is találtak a régészek. A fényűző lakomáikról ismert rómaiak el sem tudták képzelni az életüket kenyér nélkül, mégis évszázadokba telt, míg a lepény jellegű kenyérből a tészta erjesztésével egy másféle, új kenyér született, a gabonavetés módszeressé válásával pedig a minőség is javulni kezdett. Sok apró felfedezés vezetett a ma már számtalan kenyérsütési módszerhez és recepthez, amivel párhuzamosan fejlődött a kemenceépítés tudománya is. Ma már az is feltételezhető, hogy a kemence építés tudománya, amely a kása kenyérré válásának alapvető mérföldköve volt, keletről terjedt nyugat felé.

A magyar kenyér története

Jó tudni, hogy már a honfoglaló magyarok is ismerték a kenyeret, az őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát termesztettek. Érdekes egyébként, hogy a kenyér a magyar nyelvben csak a magas, erjesztett kenyeret jelenti, pedig valószínűleg ősmagyar kori jövevényszó, korai jelentése, rokon nyelvi adatokból következtetve, ‘kásaféle, darából készült ételféleség’ lehetett. Hogy mennyire életünk része a kenyér, az is bizonyítja, ha nyelvi jelentéseit vizsgáljuk, ugyanis túlmutat tárgyi jelentésén – ahogy egyébként számtalan nyelvben is. Gondoljunk csak a kenyérgondokkal küszködő emberre, akinek megélhetési problémái vannak: ebből is látszik, hogy népünknek a kenyér már a kezdetektől fogva a napi biztonságot, a túlélést jelentette. Tárgyi formájában a kenyér szó a honfoglalás idején egyébként feltételezhetően csak a lepénykenyeret jelentette, noha erről nyelvi adat csak 1315 – ből származó, egyházi szövegben maradt fenn. Hazánkban a XVI. században indult lényeges növekedésnek a gabonatermelés. Tanulmányok szerint a XVI. század derekán a magyar parasztháztartásban már fejenként használtak saját fogyasztásra 130-160 kg kenyérgabonát, és ez csak egyre növekedett a továbbiakban. A kora újkorban a kenyeret nálunk főétkezéseken főtt meleg ételekhez és kiegészítő étkezés alapjaként szalonnával, hússal, tejtermékkel egyaránt ették, ebből maradt fenn az a szokás, hogy meleg ételekhez nálunk kenyeret is felszolgálnak, legyen az leves, főzelék, vagy más, nem szénhidrát alapú egytálétel.

Vissza az oldal tetejére